1938-ban kitört a háború, és Adlernek állítólag nem volt más választása, mint eladni egy értékes tulajdonát: Pablo Picasso festményét.
A festmény, a “Nő vasalás” című kék időszaki portréja végül biztosította Adler Argentínába való átjutását. Most, évtizedekkel később, családja örökösei vissza akarják kapni. A New York megyei legfelsőbb bíróságon pénteken benyújtott kereset azt állítja, hogy a manhattani Guggenheim Múzeumban, ahol a festmény látható, jogtalanul birtokolta a Picassót, mivel azt a náci elnyomás kényszerére adták el, és Adler örököseinek kártérítést kértek.
“Adler nem annyi időért és áron adta volna el a festményt, mint amennyiért tette volna, hanem a náci üldözésért, amelynek ő és családja ki volt téve, és továbbra is ki lesz téve” – áll a vádiratban.
Adler örököseit képviselő ügyvéd nem volt hajlandó kommentálni a felperesek nevében. A Guggenheim Alapítvány közleményében vitatta a kereset állításait.
“A Guggenheim kiterjedt kutatást és részletes vizsgálatot végzett ezzel az állítással kapcsolatban, több éven át párbeszédet folytatott a felperesek ügyvédeivel, és úgy véli, hogy az állítás alaptalan” – áll a közleményben.
Adler dilemmája gyakori volt a kivándorló zsidók körében, amikor a náci Németországból menekültek – mondta Arthur Brand holland művészeti nyomozó a The Washington Postnak.
„Az emberek mindig azt gondolják, nézd, a nácik [only] bementek a zsidók házaiba, megkapták a festményeiket, ellopták tőlük és eladták, vagy bármi mást” – mondta Brand, aki segít a zsidó családoknak megtalálni az ellopott műalkotásokat. – A nácik nem így működtek.
Rezsimjük kezdeti éveiben a náci kormány egy sor pénzbüntetéssel és adóval sújtotta a zsidókat, beleértve a magas vagyonadót és a légiutas-adót azon zsidó emigránsok tucatjai után, akik elhagyták Németországot, hogy elkerüljék az üldözést. mielőtt 1941-ben betiltották a zsidó kivándorlást. Az Adler örökösei által benyújtott keresetben az is szerepel, hogy Adlernek többletkiadásai voltak, amikor rövid távú vízumot fizetett több európai országba való belépéshez, miközben állandó vízumra várt Argentínába.
A panasz szerint Adler Picasso-festményét jóval a piaci érték alatti áron adta el. 1931-ben a per szerint körülbelül 14 000 dollárra becsülte. 1938-ban állítólag eladta egy párizsi zsidó gyűjtőnek, Justin Thannhausernek, körülbelül 1500 dollárért.
“Thannhausernek, mint Picasso vezető műkereskedőjének, tudnia kellett, hogy váltságdíj fejében vásárolta a festményt” – állítja a kereset.
A vád szerint Thannhauser azt kérte, hogy a “Woman Ironing”-t a halála után adományozzák a Guggenheimnek. 1976-ban halt meg, majd két évvel később a múzeum alapítványa vette birtokba a festményt. A Guggenheim Alapítvány szerint a “Woman Ironing” az elmúlt évtizedekben folyamatosan látható volt a Guggenheimben.
Karl és Rosa Adler 1957-ben, illetve 1946-ban halt meg a panasz szerint, három gyermekük pedig, akik 1989 és 1994 között haltak meg, a család hagyatékát különböző rokonoknak és jótékonysági szervezeteknek adományozták. Thomas Bennigson, az Adler egyik dédunokája 2014-ben értesült a család állítólagos „Woman Ironing”-ra vonatkozó követeléséről, és ügyvédi irodát fogadott fel – áll a vádiratban. Bennigson, hét másik családtag és kilenc nonprofit szervezet, állítólag mind Adler örökösei, a felperesek, akik a festmény visszaszolgáltatása miatt perelték a Guggenheimet.
Brand úgy gondolja, hogy az örökösöknek ügyük van.
„Azt hiszem, ha a család be tudja bizonyítani, hogy valóban nem a piaci árat kapta, és Adlernek magának kellett repülőjegy-adót vagy vízumot fizetnie. [fees]van-e esélyük visszaszerezni a festményt” – tette hozzá.
Leila Amineddoleh, a New York-i székhelyű, művészeti és kulturális örökségjogra szakosodott ügyvéd azonban azt mondta a The Postnak, hogy az amerikai bírák vonakodtak az eladások érvénytelenítésétől kényszerítő érv alapján. Egy zsidó család leszármazottja, aki eladott egy másik Picasso-festményt, hogy Németországból Olaszországba meneküljön, 2018-ban egy hasonló pert vesztett a New York-i Metropolitan Museum of Art ellen. túl sokáig vártak a kereset benyújtásával.
“A bíróságok nem igazán adtak egyértelmű útmutatást arra vonatkozóan, hogy mi minősül kényszerértékesítésnek” – mondta Amineddoleh. „Úgy tűnik, a bíróságok egy kicsit megvizsgálják ezt a kérdést, és döntenek [cases] más alapon.”
A Guggenheim Alapítvány közleménye szerint Adler két gyermeke jó viszonyban van az alapítvánnyal és a Thannhauserrel. Mielőtt megkapta a “Woman Ironing” címet, az alapítvány közölte, hogy felvette a kapcsolatot Adler egyik fiával, akit nem aggaszt a festmény vagy annak Thannhausernek történő eladása. Az is szerepelt, hogy Adler lánya tartotta a kapcsolatot Thannhauserrel, és a család rábízta egy második festmény elkészítését a „Woman Ironing” aukció idején.
“Nincs bizonyíték arra, hogy Karl Adler vagy három gyermeke, akik már elhunytak, valaha is tisztességtelennek tartották volna az eladást, vagy Thannhausert rosszhiszemű színésznek tartották volna” – áll a közleményben.
Brand szerint az alapítvány érvelése nem feltételezi, hogy a vélemények megváltozhatnak, ahogy egyre jobban tudatosul a náci Németország, hogy milyen különböző módokon kényszerítette a zsidó családokat értéktárgyaik eladására.
– Ez a család… meggondolhatja magát, tudod – mondta Brand. „Most már jobban megértjük a nácik taktikáját. Még ha valami önkéntesnek tűnt is, az nem mindig jelenti azt, hogy valójában önkéntes volt.”
Brand és Amineddoleh elmondta, hogy egyedülálló területük tovább fog fejlődni, ahogy a történelmi ismeretek gyarapodnak – és a konfliktusok világszerte folytatódnak. Az eladások megtorpanásának ötlete csak az elmúlt 20 évben merült fel, mondta Brand. Amineddoleh azt mondta, hogy a közelmúltbeli konfliktusok miatt további esetekre számít.
“A következő években Ukrajnából kifosztott tárgyakkal lesz dolgunk” – mondta Amineddoleh. „Irakból az első Öböl-háború óta raboltak régiségeket, és még mindig keringenek a piacon… A művészet sajnos mindig is célpont volt.”